*2 nap múlva
Sok minden történt mostanság, visszakaptam a verdámat is. Valamint az utcán majdnem elájultam egy erős szám miatt (olyankor általában rosszul leszek): 2013.06.02. De nem volt földrajzi koordináta, helyette csak egy E betű. Hamar rájöttem, ez valószínűleg azt jelenti, hogy mindenhol. Magyarul, jön a világvége... szuper. Elenának még nem említettem mert gondolom teljesen kiakadt volna tőle. Egy csajos délutánra ment és én úgy döntöttem, nem rontom el a napját. Helyette otthon kockultam s értelmes magyarázatokat kerestem a 'bizonyos' dátumra. Ufó támadás, napkitörés meg minden volt itt, ezeknek meg szerintem egy fikarcnyi valóságalapjuk sem volt. Így jobb híján megint beletörődtem a dologba, ha meg kell halni meghalunk. Ennyi. Amennyiben lesz egy nagy katasztrófa előbb-utóbb úgyis szólnak Nekünk, nem? Minek erőltessem meg magam? Jó, bántott a tény, de ez van.
Másnap délután elindultam a csajomhoz autóval. Számított rá, hogy jövök mert szóltam neki. Mikor meglátta, hogy megérkeztem kijött elém a kapuba. Kiszálltam a kocsiból, becsuktam az ajtaját a lány pedig már akkor megindult felém.
-Hello kicsim! -köszöntöttem fülig érő szájjal.
-Szia -válaszolta, S szinte a nyakamba ugrott örömébe. Megölelt, utána megcsókolt.
-Húha, nagyon hiányozhattam -tettem egy megállapítást. Elena mosolyogva bólintott.
-De menjünk... nagy bejelentésre készülök -erre kerek szemekkel néztem rá, de Ő megfogta a kezemet és szó szerint húzott maga után. Az előtérbe gyorsan levettem a Supra cipőt, majd követtem a csajt fel a szobájába. Leült az ágyra, én vele szemben helyezkedtem el kissé a falnak dőlve.
-Hallgatlak -mondtam miközben mélyen a szemébe néztem. Ott próbáltam a válaszokat keresni, azon törtem a fejem, hogy mi lehet az a nagy bejelentés. Nem vagyok túl jó emberismerő de azt ép eszű ember kitalálhatta egy kis logikával, hogy körülbelül milyen téma következik. Fel voltam rá készülve eléggé, S nem is csalódtam.
-Az a helyzet... apa leszel. Örülhetsz, hogy még előttem megtudtad egy „látomásból” -hirtelen fel is csillantak a szemeim és mosolyogtam mint a tejbetök. Mégis az utolsó mondatából a hitetlenséget véltem felfedezni, hogy valójában sosem hitte el nekem igazán ezt a látomásos dolgot. Gondolom elég lehetetlenül hangzott.
-Wow! Mikor bizonyosodtál meg róla? -majdnem kicsúszott a számon egy „Hahh! Megmondtam!” De inkább hagytam az egészet. Hozzá vagyok szokva a tényhez, hogy senki sem hisz nekem el semmit, úgyhogy no problem. Ez a pillanat amúgy se volt alkalmas az ilyen idegesítő beszólásokra.
-Tegnap. Csak szerettem volna inkább élőben elmondani -felelte mosolyogva. Válaszként megcsókoltam szenvedélyesen. Próbáltam vele éreztetni: Imádom!
Csak sajnos, ahogy minden mesében a való életben is jönnek a buktatók. Ha van egy jó napod, utána következik a rossz. Csak sajnos ez az életemben túl hamar, feldolgozhatatlanul hamar jött.
Reggel még itt volt velem, mikor felkeltem a mellkasomon feküdt.
-Jóó reggelt! -Üdvözöltem. S egy röpke pillanatra kinyitottam a szemem felmérni a helyzetet aztán tovább döglöttem az ágyba.
-Neked is. -Mondta, majd bekapcsolta a tévét. A híradóba az ment, hogy megint Ufókat láttak, meg így meg úgy az űrlények. Basszus... reggeli agyzsibbasztás. Nekem ennyi bőven elég volt, még talán sok is volt.
-Ennyi marhát egy helyen -csóváltam a fejem ezzel is kifejezve nem tetszésemet – Még a vak is látja, hogy csak néhány fiatal szórakozik! Nagyon ráérnek azt szívatják az embereket. Most miért kell ezt túlreagálni? Meg biztos a fáraók is E.T. segítségével építtette meg a piramisát. Szánalom. Tényleg megérett a világ a pusztulásra.
-Szerintem is nagy baromság az egész. Sajnos van aki ezt el is hiszi-tápászkodott fel Elena, majd a fürdő felé vette az irányt. Addig én magamra rángattam a pólómat meg a farmeromat. Kis idő múlva a lány is visszatért immár sexy utcai ruhában, a pizsama helyett.
-Hej! Mit szólnál ha lemennék a gyümölcsöshöz is vennék neked valamit? -húztam közelebb magamhoz a derekánál fogva.
-Egyedül? Itt hagysz engem? -nézett rám könyörgő kiskutya szemekkel.
-Minek jönnél arra a néhány méterre? Egy perc és itt vagyok. Na? Elengedsz? -kérleltem mosolyogva, közben oldalra biccentettem a fejem. Feleslegesnek tartottam, hogy mindenhova kövessen. Az említett hely különben is közel volt. -Oké, mehetsz. Várlak vissza. Aztán nem ám felszedsz egy másik csajt útközben -viccelődött eztán megcsókolt. Átöleltem viszonzásul és már siettem is le a lépcsőn. Felhúztam a cipőmet meg a bőrdzsekit. Mikor újra felegyenesedtem Elena állt velem szemben.
-Sietek, nyugi -halványan elmosolyodtam, közelebb lépdeltem hozzá S megpusziltam a homlokát. -Szeretlek, baby!
-Én is téged -erre újra átöleltem mint valami végső búcsúnál és már indultam is.
A reggeli friss levegő miatt feltöltődtem kávé nélkül is. A gyümölcsös felé vettem az irányt, ami csak két utcányira volt. Ám aznap különösen sokan tartózkodtak ott... el is kerekedett a szemem. Mióta lett ez a bolt ilyen keresett?
Mindenesetre „csak” 10 percet kellett várnom mire sorra kerültem. Körtét meg banánt vettem, kezdésnek ez is megteszi.
Mikor visszaérkeztem Elenáék lakásban és a kilincsre tettem a kezem furcsa érzés kerített hatalmába, mégis benyitottam.
-Hello édes! Megjöttem! -kiáltottam ám senki sem felelt- Hahó! -Letettem a kanapéra a gyümit azt követően bizonytalanul, S óvatosan haladtam felfelé a lépcsőn, minden szobát megnéztem, de üres volt a ház. Se Elena, se Luther. Sőt, senki...
Leszáguldottam a földszintre, kimentem a kertbe, hátha ott vannak, igaz akkor láttak volna... de akkor is. Sajnos ezzel a tettemmel sem értem el áttörő eredményt. Visszamentem, egyenesen a nappaliba. Leültem a kanapéra és kikerestem a telefonomból Elena számát. Ám ahelyett, hogy a lány vette volna fel, a robothang válaszolt, miszerint jelenleg nem elérhető... a szokásos.
-Alice, gyere elő. Szükségem van rád -hívtam a kísértetet, gondoltam Ő tud valami értelmes magyarázatot adni arra a kérdésre ami folyamatosan a fejemben keringett: Hová tűnt Elena?
-Mi az? -jelent meg a kísértet előttem.
-Nincs meg a csajom. Keresd meg, légyszi -sóhajtottam. A szellem bólintott, majd elindult megkeresni a csajomat. Idegőrlő percek teltek el mire újra megjelent Alice. -Nos? -vontam kérdőre miközben felálltam a helyemről. Az arckifejezése azt sugallta, hogy nem túl biztató a helyzet.
-Megkérdeztem más lelket is... nincs meg. -abban a pillanatban mintha darabokra téptek volna szét. Képtelen voltam elfogadni a tényt. A lábaim felmondták a szolgálatot, összeroskadtam. Egy világ omlott össze bennem,ráadásul a történtekért mindvégig magamat okoltam. Ha nem hagytam volna el a házat talán még most is itt lehetne velem.
Annak ellenére,hogy fogalmam sem volt róla él-e még vagy már halott a lány, hetekig vártam a pillanatot... azt, hogy betoppanjon az ajtómon. Hiába kerestem, még a rendőrség se találta. Tippelni se tudnék hova tűnt. Talán megint a lélekfaló van az eltűnése hátterében, vagy igaz lehet ez az Ufós sztori amiben annyira kételkedtem? És mi van a dátummal? 2013.06.02. Mi fog történni aznap? Az építkezések? Miről tudnak a vezetőink amiről mi nem?
Minden tiszta rejtélyes...

„Már senki sem fogta a kezét, és nem maradt más neki, csak a remény.”